Veszprém. Talán mindenki tudja, hogy a Királynék városa. Talán kevesebben, hogy én ide jártam középiskolába. Nevezetesen a Várba, a Közgázba. Utáltam, nem kérdés. De az egyik legjobb dolog, ami ebben az időszakban történt velem, hogy valahogyan kikeveredtem a Veszprémi Honvéd pályára, és megpróbáltak tájfutót faragni belőlem.

Ez így visszatekintve teljesen felesleges próbálkozás volt. Futni mindig is tudtam. Mondhatni, hogy a véremben van, mert Apukám is futó volt, de ez az alkatunkat összehasonlítva elég furán hangzana. Szóval a futással soha nem volt gondom, de tájékozódni egyáltalán nem tudtam. Valahogy a tájoló és a szinttérképek nem voltak a barátaim. Ha jól emlékszem, egy versenyen sem értem célba, mert sem a tájolót nem tudtam használni, de kb a szintvonalakból sem tudtam megállapítani, hogy a következő ponthoz felfelé vagy lefelé kell majd futnom. Ellenben sokat futtattak, mert tudták, hogy el fogok tévedni. Már akkor is előrelátó és jó edzőm volt :D

Szóval az 5km versenyeken kb nekem általában 10 km lett a táv, úgy hogy jellemzően az első pontot találtam meg (ha ügyes voltam) és általában az aszfalton gyalogoltam be, amit feladásnak is lehet nevezni :D Elmondhatom, hogy sikerélményként egyszer sem éjszakáztam az erdőben.  

De a lényeg, - mielőtt azt hinnétek teljesen elkalandoztam a témától – én ezeken a részeken futottam és edzettem, amikor középiskolás voltam. Gulya domb, Betekincs völgy, abszolút nosztalgiával töltött el már a gondolat is.

Alapvetően pénteken találtuk ki, hogy mégis Balcsin leszünk, és mégis indulni kellene ezen a versenyen. Így persze az előnevezést lekéstük, de mivel van helyszíni nevezés, olyan nagy gond nem volt.

Este még rábeszéltem Tesómat, hogy ha már úgyis 5 km tervezett futni edzés gyanánt, akkor jöjjön el és fussa le az 5 km-es távot. Laci a 10,5-et tervezte, én meg a fm-t ami két kör a pályán. Gondoltam a teherbíró képességemet is edzem majd. 32 fokot ígértek, igazi strandidőt. Nincs is jobb, mint ilyen melegben napon futni.

10 után pár perccel indult a verseny. A szervező elmagyarázta, hogy kb merre kell futni, ami azért vicces, mert térképet nem kaptunk, így aki először járt a pályán annak ez a magyarázat nem sokat segített. Páran az elején eléggé elfutottak, de mivel gondoltam túl sokan nincsenek előttem, meg nagyon mégsem kéne elfutni az elejét, én inkább tartom a  a saját tempóm. Mivel a terep azért valahogy mégis teljesen ismeretlen volt, amig nem értem el a 172-t addig futottam. Még felfelé is. Ha nem is egy egetverő tempót, de futottam. A frissítőpontnál meglepődve találkoztam Lacival, aki eltévedt, és így véletlenül összefutottunk, pedig előtte  még a hátát sem láttam. Sajnos a 8 főut utáni körön csomóan rossz irányba indultak, vagy eleve rossz felé irányították őket, így sokat elkevertek, vagy szembejöttek velünk, ami azért nem volt túl jó érzés.

Az első körben igazából mondhatom, hogy tök elégedett voltam magammal, a 10,5 km-t sikeresen megtettem 1:08 perc alatt. Meg sem fordult a fejemben, hogy nem megyek ki a másodikra. Pedig sütött a nap, és nem mondom, hogy nem szenvedtem az elsőn, de úgy gondoltam, hogy szeretnék büszke lenni magamra, hogy azért sem adom fel.

Sajnos itt rám tapadt egy úriember, akinek igazi kifogyhatatlan beszélőkéje volt. Esküszöm azon gondolkodtam, hogy ha nem hagyja abba, én megfojtom… Nem bírta abbahagyni. Én meg sajnos már nem voltam olyan acélos, hogy el tudjak húzni tőle. Szenvedtem mint a kutya. De nem a melegtől, hanem attól, hogy nem hagynak a saját fejemben a saját gondolataimmal egyedül.

A második körben azért az emelkedőket már sétáltam, mert gondoltam, mégiscsak edzés, vagy mi :D a második kör nem lett negatív split, de jóval melegebb volt mint az első körön, és már tudtam mi vár rám :D

De túléltem. Szuper volt.  Beértem, érem, csippantás, majd lihegek, amikor bejött a következő csaj, akinek mondják, hogy de jó, te vagy a harmadik… nahát, akkor én vagyok a második??? Hát ennyi. Isteni diós és puncsfagyit kaptunk frissítésként, ami már megérte az egészet. A második helyhez járt egy második érem is (ezüst ezúttal) és egy házi készítésű vadszeder lekvár, ami meg minden elképzelésemet felülmúlta.

Tesóm sikeresen teljesítette az 5 km-es távot, ami 6,5 km lett. Belesétált, de nagyon büszke vagyok rá. 

Családias verseny, vállalható számú résztvevővel, jó pályán. Csak ajánlani tudom!

21,77 km 2:20:13

https://www.strava.com/activities/690528517

Told neki, ne sajnáld :) Irta Gabi az instrukciókba a futás előtt. (Persze írta a szokásos bemelegítést is, amit jellemzően el szoktam lógni) de a Börzsöny trailen ez volt az az instrukció, amit igazából nem fogadtam meg, csak az utolsó szakaszon, a Csóványosról lefelé.

De ne szaladjunk ennyire előre. Vasárnap reggel: család egyik fele útban Balatonra vitorlázni, kisebbik felét kitettem Újpesten a nagyszülőknél, és egyedül indultam el Diósjenő felé.

Éppen hangosan énekelgetem a rádión játszott számokat, amikor csörög a telefonom: Prosec ügyelet: riasztás a lakásban. Szuper hír, főleg, hogy előző héten törtek be a szomszédba.

Pulzus felnyomva, szerencsére lakás nem, így mivel minden oké, még időben odaértem a rajthoz. Kivételesen minden cuccom elő és be volt készítve, így nagyon pakolgatnom sem kellett, rajtra készen voltam a rajt előtt fél órával.

Mit is csinál ilyenkor egy futó? Keres ismerőst, akivel lehet dumálni :) Miután jól kifotózkodtuk magunkat Mamival,

Csurja Gábor személyében találtam is valakit, akivel eltöltöttem az időt... Gábor bőszen bemelegített, kénytelen voltam csatlakozni hozzá. Szóval Gabi örülhet(ne) ha tudná, hogy a bemelegítésem 20 perc ugrabugra és törzs/kar/lábkörzés volt, mert Gabival csak így lehetett dumálni, ha imitálom, amit ő is. Összehoztam a gimnasztikát. Ilyet sem csináltam még, de most jó kislány voltam.

:)

10-kor pontban rajtoltunk. A kedd esti SZESZ-en való hatalmas esés miatt (amitől kék és zöld voltam, mint akit agyonvertek) óvatos duhaj voltam, és úgy döntöttem, a teljesítés a cél, és hogy 5 órán belül beérjek. Azért is, mert itt még soha nem futottam a hosszú távot, és egyáltalán nem volt fogalmam arról, hogy mit is várhatok. Bár a szinttérképet tanulmányoztam, de még életemben nem voltam sem a Nagy Hideg hegyen, sem a Csóványoson.  Egyik oldalról jó, ha ismeretlen pályán mész, mert nem tudod, hogy mit várhatsz, másik oldalról meg ez a baj a már ismert pályákkal, hogy PONTOSAN tudod, hogy mit várhatsz :D

Nekem semmi sem jó, tudom.

A faluból kifelé egy hosszú aszfaltos szakasszal kezdtünk, amit én soha nem szeretek. Főleg ha folyamatosan emelkedik, és én elérem a 170-es pulzust, és a kutya sem gyalogol, és erre tetőzve még egy fotós is vár az aszfalt végén. Szerencsére a pulzusom feljebb nem ment, így kocogtam, de azért szerintem én voltam az első, aki belegyalogolt.

Annyira emlékeztem a korábbi (2013-as) futásból, hogy kb 10 km-ig emelkedik, és 15,3-nál van a frissítő. (na ez utóbbit már az itinerről tudom.) De úgy rácsodálkoztam az emelkedőkre és a pályára, mintha még soha nem jártam volna itt. Egy-egy rész bevillant, mint egy fénykép, hogy én ezt már láttam (például a vadászlest a nagy fűben), de egyébként fehér papírra rajzoltam az útvonalat.

A pályajelölés szokás szerint szuper volt, bár előzetesen letöltöttem a track-et, hogy nehogy eltévedjek. Ennek megvolt az a jó tulajdonsága, hogy nem tudom milyen track volt, de már az iskolából kifelé is azt mutatta, hogy off-course. Ami azért volt vices, mert amikor tényleg off-course voltam, és csipogott, már nem figyeltem rá, mivel addig vagy 20x játszotta el velem. Az útvonalban volt 1-2 combos mászás, amikor belül anyáztam, de viszonylag könnyedén teljesítettem. Igazából nem tudok helyszín nevekkel szolgálni, mert fogalmam nem volt, hogy hol járunk, aki ott volt, azt tudja, aki meg nem, annak meg hiába mondom, úgysem tudja :)

Az időjárás is kegyes volt, bár Csanya bőszen járta az esőtáncot, de lehet elfáradt, mert bár két napig esett, és néhány rész durván saras volt, de a verseny napján csak pára nehezítette a futásunkat, és az utolsó pár km-en sütött csak ki a nap.

A patakátkelés megint jól sikerült. Előttem tébláboltak páran, hogy mit is csináljanak, én meg láttam, hogy átugrani nem fogom tudni – esélytelen az én lábméretemmel – kikerülni franc se fogja, minden méter számít, szóval bele a közepébe. Peti szokás szerint tökéletes fotót készített róla.

A frissítőponton Larzen téblábolt aminek felettébb örültem, bár ő nem fogadott ennyire kitörő örömmel engem :) Ettem ropit és hanyagoltam az édeset, - remélem a banán nem az – és kólát ittam, Próbáltam megfelelni az edzői utasításnak, hogy édesnek elég a gél, és hagyjam a francba a banán/narancs/kola kombót. Majdnem sikerült is betartanom. A várható emelkedő miatt teletöltettem a kulacsaimat.

Na, innen jött a teljesen új rész nekem.

Vicces volt, amikor 16 kmnél baktatunk felfelé (volt egy 100m-es eltévedés, amit sokan benéztek,meg egyszer hirtelen balra kanyarodott valaki, de ha én megyek elöl, tuti nem veszem észre, hogy arra kell menni) gondoltam megkérdezem, aki már volt itt, hogy mégis meddig kell felfelé menni, „hát a frissítőpontig”. Az klafa, mert én úgy számoltam kb 20 km-ig, aztán a frissítő 23,5km-nél volt.

Nekem lett igazam. Gyönyörű helyen futottuk addig. A legjobban a piros háromszöges rész lepett meg. Először is az, hogy mekkora pusztítást végzett itt a jégkár, és hogy még mindig fekszenek az óriási fák, és hogy az erdészet x év után sem jutott el odáig, hogy ezt a részt kitisztítsa. Gyönyörű egyébként,é s lenyűgöző, és egyértelműen érzed a természet erejét.

A másik, hogy a piros háromszögön én azt vártam, hogy majd valami brutal emelkedő jön, mivel úgy emlékeztem, hogy a háromszög mindig a csúcsra visz,. Ehelyett iszonyat jól futható hullámos rész jött, ahol csomó pasit meg is előztem. Andrew is fotózott. Kérdeztem tőle, hogy mennyi van még a NHH-I pontig, és ugye nem emelkedik. Beígértem neki, hogy ha mégis emelkedik, akkor bizony én őt kinyiffantom. (Andrew, jövök, rettegj!!) Szerencsére nulla helyismerettel a kezdők nyugalmával hullámoztam, és vártam, hogy melyik kanyarban bukkan fel a pont. Hát nem jött, ellenben szembe jöttek a futók, és nem tűntek túl frissnek, annak ellenére, hogy a pont után voltak.

Meglett a megoldás egy combos emelkedő után: elkértünk a NHH-es  túristaházhoz. Itt Zsotyek és Márk vártak. Aminek én külön örültem. A nagy örömködésben elkövettem a legnagyobb hibát, amit még sosem (de ugye miért ne a saját hibánkból tanuljunk??) Én hülye csokit ettem a ponton. A csoki beterítette a számat, a gyomromat,alig kaptam levegőt tőle. Soha többet :D Pedig a lila milka nagy kedvencem egyébként. De azt hiszem maradok a jól bevált szokásomnál, hogy lila milkát csak pontszemélyzetként eszünk :D

Aztán a NHH-ről lefele az irányító csajszi mondja, hogy már csak 12 km lefelé. De jó!! Na persze. Én naiv. 100-200 m után elkezdett emelkedni. Reklamálok és dohogok magamban, mire az előttem futó srác mondja, hogy jaaa, emelkedik a Csóványosig még 4 km legalább!!

Erre vártam, hogy mászhassak még :D Aztán felértünk egy kilátó ponthoz, és mutatja, a srác, aki úgy tűnt, hogy járt már erre:”látod ott azt a kilátót jó messze és jó magasan? na az a Csóványos :D

De persze ezt is behúztam, és onnan már tényleg csak lefele volt.

Azért meglepett milyen jó időt mentem lefelé… (Volt benne egy pukli, azt megsétáltam, már nem volt kedvem futni felfelé…)

Aztán már csak rohanás lefelé… Peti fotózott, Kati szurkolt! Olyan cuki volt.

Lefelé már csak az volt a cél, hogy 5 órán belül behúzzam. Ez utóbbi azért volt érdekes, mert még mindig hittem a tracknek. Nem kellett volna. Mutatja, hogy még 4 km. Na, gondoltam éppen be fogok érni 5 órán belül. Egyszer csak, úgy 200m után kiírja az órám: elért a célhoz. Mi van??? Az erdő közepén vagyok, könyörgöm. Szóval fogalmam nem volt, hogy a cél 2 km, vagy 5.

Petit kérdeztem, de rendes volt, megmondta, hogy fogalma sincs. Ez jobb, mintha azt mondja, hogy 12 km lefelé, és még meg kell másznod a Csóványost :D

Azért sikerült beérnem, hivatalosan 4 óra 52 perc alatt, szóval én örülök. Azt nem értem egyébként, hogy a nettó időm az óra szerint 4:24, és hogy hol ment el fél óra??? és mégis mivel??? Pontokon nem is időztem. De tényleg. Rejtély…

A fellraiser megint jól vizsgázott sárban. Nem estem, nem csúszkáltam. Jó cipő.

A Börzsöny tényleg nem viccel, itt a lefelé is felfele :) De jövőre újra jövök, mert a crew, a pálya, a gulyás a célban, és a hidegvíz a zuhanyban mind-mind felejthetetlen :D

Képek: terepfutas.hu

VTM mikor is, ha nem húsvét vasárnap? :) Ami azért is rettenetesen rossz hír, mert húsvét van - korlátlan sonka evészet ideje - valamint óra átállítás is, de azt hiszem ezzel minden induló rettenetesen tisztában van :)

Erik nem igazán hagyott éjjel aludni, mert nem akart a kiságyban maradni, így mint a motolla forgolódott egész éjjel köztünk, ami azt eredményezte, hogy kb reggel 3-tól félóránként megnéztem az órát, hogy mikor kell már kelnünk. Nem sikerült elaludni. Időben el is indultunk Fűzfőről, de persze már az első körforgalomnál felülbíráltuk a navit, így az autópálya helyett a 811-es úton terveztünk Fehérváron át eljutni Szárra. Útközben láttunk egy mókust (kivasalva is) és élőben is  egyet, ami még ugrált a fákon. Egyáltalán nem sietve 9 után pár perccel értünk Szárra a sportcsarnokhoz, lekésve a hosszútávosok rajtját. Rajtszámátvétel, átöltözés, és toporgás következett a rajtban. Ulrich ellenörzi a kötelező felszerelést - Nekem minden megvolt, Laci visszament a személyiéért, de milyen jól tette, mert később sok mindenkit kizártak ezért.

Egyszer csak Csanya bemondja, hogy 2 perc a rajtig. Gondoltam eljött az ideje, hogy leellenőrizzem az "indulási" pulzusomat, hogy mennyire vagyok felpörögve. Nyomkodom az órám, pulzus egy szál sem. Bakker. Nincs rajtam a pulzuspánt. Nézek Lacira kétségbeesve, épp előtte magyaráztam neki, hogy 150-170-es zónát kell tartnom, de azt tartanom kell... Szuper. Rohanás vissza a tornaterembe. Isteni szerencse, hogy narancssárga színű a sporttáskám, mert messziről kiszúrtam. Pulzuspánt elő, benyálazom!!, majd kiérek, amikor éppen bemondják, hogy 10mp a rajtig. Ránézek az órámra, már 1 percnél jár. Nem hiszem el! Ezek szerint véletlen elindult a nagy öltözésben. Elindul a mezőny, én még bőszen igazgatom a pulzuspántomat, és a felette lévő felszerelésemet, de persze közben már futunk. Emelkedővel kezdünk, itt már 170-es a pulzusom :) Mi lesz itt később?? Az első km az óra szerint 7 perces, amitől sikeresen elkámpicsorodtam, hogy megint lassúak vagyunk. Lacinak első félmaratonja, azt mondta, végig jön velem, mert még nem futott ennyit terepen, és nem akarja elfutni magát. Külön nagyon jó volt, hogy voltunk a bejáráson, és minden tudtunk, hogy mikor ér véget az emelkedő, hol lehet futni, hol kéne kocogni, vagy éppen sétálni. Próbáltuk nyomatni. Fél táv utána  fordítónál, a pont előtt Peti fotózott.

Itt örömködtem kicsit neki, de ettől még nem álltunk meg, sőt a ponton is mondtam Lacinak, hogy ne szottyogjunk, menjünk. Ezt annyira komolyan gondoltam, hogy én elvettem két banánt, és már mentem is tovább, ő meg persze futhatott utánam :) Ezzel a technikával jó pár embert beelőztünk, majd feltűnt előttünk Laci kolléganője, akitől vérszemet kaptam, hogy nem érhet be előttünk a célba. Bár még volt 10 kili, de azért elég lassan sikerült csak őt utolérni. De persze sikerült. Ezek után minden előttem futó csajnál az volt a cél, hogy "őt még utolérem" :)

Laci végig velem futott, húzott is kicsit, de még éppen nem volt a komfortzónámon túl a tempója. De az is tény, hogy magamtól nem megyek ennyire. A végén, a cél előtt 4 km-el szólt, hogy akkor ő most elfut. Gondoltam szuper, akkor majd én itt magamban futkorászok, mivel nem volt előttem olyan valaki, aki leelőzhető lett volna. Ellenben láttam Laci távolodó hátát :) Amitől megint vérszemet kaptam. Együtt futottunk végig, most meg itthagyna?? Aham, na az nem én vagyok, aki ezt hagyja. Gondoltam már csak 3 km van hátra, ha azt laktátban futom végig, azt akkor is túlélem :) Így ahogy tudtam, mentem utána. Jelzem előttem ért be, kb 100 m-rel. :)

Életem legjobb terepfélmaratoni idejét sikerült összehoznom 2:04:14, de ez még aszfalton is jó lenne.

Szuper verseny volt, köszönet az Önkénteseknek és a terepfutás.hu-nak (a fotóért köszi Kerékgyártó Peti)

Nem szeretem az év végi/év eleji összefoglalókat. Általában nem emlékszem sorrendben a dolgokra, csak arra, hogy voltak, és max érzésekre, hogy milyen volt, vagy csak úgy egy nagy halmaz az egész bennem, és azt beosztályozom, hogy jó volt, vagy nem volt jó.

A futás a jó volt kategória. Sőt mondhatni, hogy nagyon jó évet zártam. :)

Volt összesen 2290 km amit megfutottam, pedig volt sérülésem – kétszer estem térdre, ami miatt hónapokig duzzanat volt a térdemben (és most jut eszembe, hogy el is tűnt így januárra, juhé) és a duplára való felkészülés alatt megfájdult a csípőm, és sajnos az most is előjött. Szóval bár volt sérülésem, úgy érzem a futott kilométerek száma minden előzetes elképzelésemet felülmúlta. Titkon reméltem, hogy összejön a 2015 km, és ezért be is léptem az egyik ilyen csoportba, de amikor kiszámoltam, hogy ezért minden héten legalább egy maratont kell futnom, akkor azért elbizonytalanodtam rendesen. Aztán jöttek sorban a versenyek.

Tavasszal a cél az alig 8 hónapos Erik mellett az volt, hogy barátnőmmel Mariannával párban körbefussuk a Balatont. Nem gondoltam, hogy ez sikerülhet, és aggódtam is rendesen amiatt, hogy Erik még elég rendesen szopizott (éjjel/nappal) és ezt megtetéztük egy jó kis sírós fogzással is. Mégis sikerült abszolválni a dolgot, a Nyafka Macskák kb 5:40!-es tempóval futotta körbe a tavat, és igaz, hogy a 14 fős női párok közül csak 12-ek lettünk (ha jól emlékszem), de igazából a teljesítés volt a lényeg, és a jó hangulat.

Minden este visszaautóztunk Erikhez, és minden reggel Fűzfőről indultunk az aktuális rajt helyére. Ezúton is köszönöm a fuvart és a segítséget Apukámnak. Úgy érzem, hogy kihoztuk magunkból, amit terveztünk. Ettől függetlenül a verseny után megszületett az elhatározás, hogy ha nem muszáj, akkor aszfalton többet nem futok.

A következő nagyobb megmérettetésem az UTH volt, a maga előzetesen 51 km-nek titulált 54,5 km-vel. Soha ennyit nem futottam még. Nem hogy aszfalton, de terepen sem. Soha. Rettenetesen tartottam a versenytől, így a felkészülésben nagyon odatettem magam. Voltam 3 szakaszban bejáráson egyedül is, és a Coffeerun-os lányokkal is, valamint elmentem a Muzsla trail-re, ami a Mátrabérc trail új versenye volt, hogy egyáltalán milyen "hegyes" területen futni. A versenyből igazából hangulatok és képek ugranak be: kisbirkák a hegyoldalban, frissítőpont Cögével, kaptatás felfelé az emelkedőn, majd még tovább fel a Muzslára, valamint a nagy lejtő lefelé a végén, amikor már messziről látod a falut, de csak nem akarsz odaérni :) Jó verseny volt!

Annyira, jó volt, hogy levontam a következtetést: képtelenség, hogy én le tudjak futni 54 km-t :) Így a verseny előtti héten Gabi alig bírta tartani bennem a lelket. UTH elötti napokban iszonyat eső és vihar volt, na ott megint kiakadtam, és minden mindegy hozzáállással indultam neki a napnak. Kiszámoltam, hogy mi az a tempó, amivel szintidőn (8 óra) belül éppen csak beérek, és ahhoz igyekeztem a frissítőpontokat igazítani. Azért azt elárulom, hogy bár magamhoz képest iszonyat jó idővel (7:20 perc) értem célba, az első ponton még nagyon a határon mozogtam, és onnan kezdett javulni a dolog. De menet közben annyira koncentráltam a tempóra, és hogy mindent betartsak, amit előzetesen megbeszéltünk, hogy nagyon gyorsan elrepült az idő. Az meg csak hab volt a tortán, hogy a frissítőpontokon Laci várt és biztatott. Igy azt hiszem elmondhatom, hogy megfutottam életem első ultráját. Szóval igenis kell nagyot álmodni, és ahhoz igazítani a saját dolgainkat.

A következő nagy álom igazából nem is az én ötletem volt. A barátnőm nyaggatott a dupla élménnyel, ami bekerült a „jól van, beleegyezem, csak hagyjál már békén” dobozba. Aztán mire nevezésre került volna a sor, Csanyáék átvariálták a dátumot, így szeptember 20 helyett október 11 lett az időpont, és mivel Marianna október 6-án maratont futott Kassán, ezért módosult minden. Mire az időpont változás kiderült én elég tisztességesen edzettem már a 70 km-re. Ekkor már nem akartam feladni a versenyt, új párt kellett találni. De ugye a Gizionokat is kemény fából faragták, szóval így kerültünk össze Petivel. Gabi lelkesedett, Peti meg valamilyen érthetetlen módon Velem akarta futni a Duplát. :) Máig sem értem, és nem lehetek elég hálás érte.

Voltunk bejáráson – mindkétszer szakadt az eső, mintha dézsából öntenék – , megszámláltunk jó pár szalamandrát, és naívan elég bizakodó voltam az időnkkel kapcsolatosan. Azt hittem legrosszabb esetben is 10,5 óra alatt be fogunk érni. Aztán persze a Dupla napjára mindent ígértek, amit lehet: havat, hideget, esőt és sarat. Szerencsére ennek fele nem jött be, így csak hideg volt – néha rettenetesen – de ettől függetlenül azért a második kört az nem kívánom senkinek :)

Az első körben csacsogtunk, nevetgéltem, sztorizgattunk, haladtunk a mezőnnyel. Néha minket előztek, néha mi előztünk. Úgy értünk be az első kör után, hogy eszembe sem jutott itt abbahagyni, pedig a bejáráson jó párszor említettem Petinek, hogy jó lenne, ha előre készülne, hogy milyen taktikával fog továbbrugdosni engem a második körre. De én naív rugdosás nélkül indultam neki. A második körben már olyan gél undorom volt, hogy konkrétan vajas kiflire vágytam, amit persze sikeresen a rajt/célban hagytam.  A harmadik Kékesre mászásunkra konkrétan nem emlékszem, csak arra, hogy felértünk. Szeretném azt gondolni, hogy az agyam törölte a rossz emlékeket, de ez biztosan nem így van, mert akkor a negyedik mászásra egyáltalán nem kéne emlékeznem, de az meg beleégett a retinámba. Minden egyes métere. Ahogy vonszolom fel magam a Kékesre, lihegek és kivagyok, mint aki épp a Mount Everestet mássza, és közben a pulzusom mégis 130 körül mozog… Peti meg mindezt szó nélkül türte, és én eljutottam arra a szintre, hogy már nyafogni sem volt erőm, csak létezni. Így a meghalás nagy szerepet játszott abban, hogy utolsóként értünk be – igaz még szintidőn belül – a tornaterembe. Azért azt meg kell említenem, hogy az 50 nevezett csapatból sokan el sem jöttek, és hogy a második körre volt olyan csapat aki ki sem jött, és bár ez szépít kicsit az eredményen, azért jobb lett volna, ha utolsó előttiek vagyunk J Ettől függetlenül ez volt az a verseny, amire nagyon-nagyon szeretnék 2016-ban is eljutni. Rise and Shine! :)

Ezek mellett az egyik legfontosabb eredményem az volt, hogy Tesómat 42 év nem futás után sikerült rávennem a futásra, voltunk csapatban futóversenyen a cégének a szineiben (itt sikerült egy 37 perces 7 km-t futnom aszfalton) , sőt motiváltam Őt annyira, hogy fogyott 8 kg-t és emellett továbbra is kitartóan fut. És persze volt UB, voltak Csanya versenyek, ahol hol jól, hol rosszul teljesítettem...

Az év végi elhatározásom az lett, hogy 2016-ban odateszem magam az edzésekre. Márcsak azért is, hogy úgy tudjak elmenni a versenyekre, hogy úgy érezzem, mindent megtettem annak érdekében, hogy jól sikerüljenek a versenyek. Erre tessék, nem gondoltam, hogy decemberben lesz állásom, (egyelőre csak 3 hónapra) és hogy a futás lesz az, ami háttérbe szorul. De ugye gyerekek, férj, munka és háztartás mellett nem jut annyi időm most magamra, mint szeretném. Sajnos annyira nem vagyok bátor, hogy este 8-kor sötétben induljak neki az erdőnek, az aszfalt meg mint korábban írtam, nem igazán az én világom. Így már most alig várom, hogy vissza mehessek "háztartásbelinek" és tudjak megint délelőttönként futni...

A célok idénre is hasonlóak: 2016 km (ha összejön), talán VTM, bár amennyit most edzek, lehet el kellene engedni, UTH 54 km, Dupla élmény. A többi meg majd jön magától :D

Még mindig ott járunk, hogy október 11-én Dupla élmény. A múltkori vicces, kissé eltévedős bejárás után evidens volt, hogy kell egy normális bejárás is, ahol 1/ megtaláljuk az útvonalat és nem tévedünk el 2/ megnézem, hogy mit tudok produkálni, ha kétszer megmászom a Kékest 3/esélyes-e beérni szintidőn belül. 

Így jutottunk arra Petivel, hogy szeptember 26-a lesz a mi napunk. Na, ennél nagyobbat régen tévedtünk. A mi napunk előtt egy nappal egész nap zuhogott az eső. Gondoltam szombatra majd kissé alábbhagy. Hát nagyon nem. Szombaton reggel arra keltem, hogy reggel 6 óra, és szakad, mint amit dézsából öntenek, és emellett még a szél is fúj, és 14 fok van. 

Az autópályán lefelé nyakik érő köd, szakadó eső, és két hatalmas pozitívum: Fabi két kedvenc számát full hangerőn hallgattam, és énekeltem az esőben. Az egyik - mi más is lenne - mint az "Apu vedd meg" a Wellhello-tól, a másik pedig Taylor Swift-től a Shake it off! A hangulatom máris átlendült, és csupa pozitív lett. 

8:08 percre értem le Mátrafüredre, úgy, hogy 7:00-kor indultam. Ez azt jelenti, hogy nem kell másfél óra leérni, de azért a verseny napján, ha 7-re le akarok érni, akkor azért nem árt 5:15-kor elindulni. Peti nem ért oda, csak fél 9-re :D De nem baj, hiszen az volt megbeszélve. Szakadt az eső. Írtam már? Készülődés, óra, esődzseki avagy mellény dillemma, zselék, zsák, minden oké. 

Elindultunk, most kivételesen megint esődzsekiben. Eleinte nagyon rossz döntésnek éreztem, aztán annyira esett (írtam már, hogy esett), hogy áldottam, hogy vittük.Végig szakadt az áldás a nyakunkba. Hol jobban, hol nagyon… :D Amikor kicsit kevésbé, akkor a térdig érő vizes fűtől, vagy a patakokban ömlő folyó víztől lett csurom víz a cipőm :D

Már a legelején alig 2 km után teljesen másfelé mentünk mint a bejáráson. :) Ezek után gondolkodtam rajta, hogy Liviékkel vajon hol kevertünk el már a faluból kifele, de hogy a kék háromszögnek olyan szakaszán jártam, amerre a bejáráson nem, az biztos.

Botot is vittünk. Meglepő módon Petivel az első szakaszt fel a Kékesre végig gyalogoltuk, úgy kellett rászólnom, hogy futhatunk is. De a legmeglepőbb az volt, hogy a múltkori (szaladok a Bálint után futáson) 1 óra 18 perc alatt értünk fel a Kékesre, Petivel meg – végig sétálva majdnem 1:20 perc alatt… Szóval ez jó hír, nem kell kiköpni a tüdőmet felfelé.

Lefelé Sombokor megint iszonyatosan csúszott, a bot nagy segítség volt. Araszoltunk rendesen. Aztán következik a kedvenc részem, a piroson le Parádsasvárig. Ez kellemesen hullámzik, de inkább lejt, egyáltalán nem volt gond Parádsasvárig. Szuper rész, igaz volt, hogy az út merő patak volt, úgy ömlött a víz le a hegyoldalban, de azért nagy élmény volt.

Parádsasváron technikai szünetet tartottunk, meg kóláztunk. Aztán indultunk tovább. Érdekes módon Petivel itt is máshol mentünk fel, a sárgán, mint a korábbi bejáráson Bálinttal :) Azt hiszem kicsit hamarabb, és meredekebb szakaszon, de mindenképpen célravezetőbb volt. 

Parádóhutánál is jó irányba mentünk,nem sikerült eltévedni, ellenben mielőtt olyan részre értünk volna, amit ismertem, egy hatalmas gallyban iszonyatosan nagyot estem volna, de szerencsére épp egy majdnem függőleges falon mentünk felfelé, így csak beragadt a lábam a gyökerek közé, és szerintem a lábfejem is lila lesz tőle...

A Pisztrángos tónál nem tévesztettük el a piros kereszt helyett, Gabi halálát is megtaláltuk, szóval tuti jó irányba mentünk végre a kéken felfelé.Lehet a botozás/gyaloglás miatt, de az is lehet, hogy itt kezdtem el fáradni, de a Mátra gerincen úgy fáztam, hogy a kezemet alig bírtam mozgatni, éreztem, ahogy a combom+vádlim le van fagyva, és ha lett volna nálam kesztyű és télikabát, tuti magamra rántom. Sajnos nem volt. És emellett a kék vége nagyon gány, épp fakitermelés van, keresztbe kasul ágak, és bokáig érő sár. Nem tudtunk valami őrületes tempót hozni, és csúszkáltuk is rendesen. Szóval nem tudom ez mennyire jön helyre két hét alatt, amikor is lesz a verseny. 

Aztán már „csak” le kellett futni a piroson… Hát az rohadt hosszú… Komolyan…Írhatnám, hogy nagyon technikás és köves és jól odacsaptam a lábamat, aminek eredményeképpen megfájdult a térdem, és hogy egyszer már repülés közben sikerült megfognom az esésemet, de inkább csak annyit írok, hogy nem szerettem a pirosat lefelé. Szerintem Peti sem, mert nem nagyon beszélgettünk, pedig előtte be nem állt a szánk. (főleg az Övé!! :D ) 

Végül 5:30 lett az időnk, amiből a moving time 4:53. A különbség szerintem a fotózás :D Mert hogy álldogálni nem álldogáltunk az tuti. A nagy kérdőjel, hogy a versenyen Peti hogyan fog rávenni a második körre :)

A bejárás legnagyobb élménye (azon kívül, hogy nekem nagyon bejött a társaság) láttunk 30 szalamandrát: 27 sárgát, és 3 narancssárgát, valamint én két mókust és egy nyulat. A szalamandra nézés is a 40 perc álldogálásban van :)  Legnagyobb negatívuma, hogy a 1,5 liter folyadékból összesen 3 dl-t ittam a 35 kili alatt, meg egy fél üveg kólát. Ez gond, mert nem ittam eleget, és gond, mert feleslegesen cipeltem 1,2 kg-t. 

Megállapítások:

- venni kell új esődzsekit, mert ez átázik, szóval szánni kell rá pénzt,

- kell venni új zsákot, mert ez nehéz, és nem érek el semmit benne. 

- Vinni kell cserecipőt és zoknit, ha esik, hogy ne full vizesben fussuk végig a 2 kört.

- rendesen kell reggeliznem előtte, mert a negyed elnyammogott kifli mézzel semmit nem ért.

Egyébként meg hajrá nekünk, azaz Hajrá ViPeRun! :)

Képekért köszönet Petinek! 

Az úgy kezdődött, hogy Petivel közösen neveztünk a Dupla élményre. Ez barátok közt is 71 km és 3360 m szintemelkedés. Én még soha nem futottam ennyit. Parázok is rendesen tőle. Szóval nagyon kapóra jött, hogy a Coffeerun-os lányok bejárást terveztek szeptember 5-re. 

Úgy alakult, hogy Livit és Krisztiánt felvettem kocsival fél 8-kor az Árpád hídnál, és fél 9 után 10 perccel le is értünk Mátrafüredre, az Erdész utca 11 elé. Egész úton szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Ez nem változott azután sem, hogy átöltöztünk. Sajnos úgy döntöttem, hogy felveszem az esőkabátomat, mert láttam, hogy a többségen rajta van. Ez azzal járt, hogy már kb a 3 km után lekivánkozott volna rólam, de mivel haladtunk rendesen, ezért nem volt időm megállni, lelejmolni magamról a zsákot, és a kabátot. Szóval a zuhogó esőben főttem a saját levemben. 

Amikor elindultunk, akkor 5-en mentek fiúk elől, majd a Livi, Bálint és én, és egy Gábor nevű srác, aki mint kiderült a Szimplán a Bálint párja lesz. Persze kb 1 km után eltévedtünk, mert nem a kék háromszögön mentünk, hanem a kék kereszten, szóval már ott vissza kellett fordulni kb 200m-t. Ekkor az 5 fiú már régen elfutott, nem is próbáltam utolérni őket. Bálint éppen rehab programon volt, szóval ő mondta, hogy lassabb lesz, de még ez a lassabb tempó is gyorsabb volt, mint az én felfelé futásom. 

164-es pulzus volt megadva, hát ezt az értéket, ha jól emlékszem, már a 2. km-nél sikerült elérnem :) De majd megnézem a garmin track-et. Az első 8 km-t, ami felfelé volt a kék háromszögön 1:18 perc alatt tettük meg. Zuhogó esőben, és ködben. Vittem botot is, hogy kipróbáljam, hogy milyen ekkor még nem sokat használtam, de amikor lehetőségem adódott rá, akkor azért használatba vettem, de egyébként a jobb kezemben összefogtam, és úgy futottam vele. Felérve a kékesre tartottunk 3-4 perc pihenőt, majd indultunk is tovább lefelé a sárgán. Itt Krisztián olyan gyorsan elhúzott, hogy pillanatok múlva nem is láttuk őt. 

Lefelé mondtam Bálintnak, hogy menjen elől, majd tartom a tempóját. Így nagyon jól együtt tudtunk futni. Megbámultunk egy pelét, és ennek örömére egyből el is tévedtünk kicsit, mert nem tudtuk, hogy a sárgán merre kell indulni. Mert ugye jobbra is sárga jelzés volt és balra is, sőt az egyik sárgánál még jelezték, hogy a kék felé arra, és ugye nekünk utána kékre volt szükségünk. És ahogy lenni szokott, balra mentünk,és jobbra kellett. Szerencsére erre még elég hamar rájöttünk.Sombokornál lefelé a bot nagyon jó szolgálatot tett. Csúszott a sáros talaj, és nem nagyon volt mibe kapaszkodni, így a botra támaszkodtam. Jött felfelé egy vicces túristacsoport, alapvetően mindenkin az a régi fajta esőkabát volt, amiből nem is láttak ki.Kérdeztük tőlük, hogy nem láttak-e erre futókat, de mondták, hogy "de-de persze, nem is köszöntek" :D Mondjuk ha épp Sombokornál csúsztak lefelé fenéken,akkor gondolom nem a köszönéssel voltak elfoglalva. Mindegy, az irány jó, gyerünk tovább.  

Szaggattunk lefelé az aszfaltig, nem is volt semmi probléma, de persze leérve az aszfaltra sikeresen a piros jelzésre áttérve jobb forduló helyett balra mentünk, így Mátraházára jutottunk, Parádsasvár helyett. Ez plusz két kilométer volt rossz irányba, ami plusz 4-et jelentett. Itt még örültem is az eltévedésnek, mert a mai napra Gabi 40 km-t írt elő, bár tudta, hogy a bejárás csak 35 km. Szóval örültem, mint majom a farkának, hogy ezzel az eltévedéssel, amiben nem is másztunk meg igazából szintet, meg is lesz a 40 km-em összesen. Vissza a piroson, majd beértünk Parádsasvárra, ahol a frissítőpont is szokott lenni. Itt ittunk egy kólát, tartottunk egy technikai szünetet, valamint végre levettem az esőkabátomat is. Igazából mindegy is volt az esőkabát, mert a kabát alatt is mindenem csuron vizes volt.  Indultunk is tovább a sárgán Parádóhuta felé. Felfelé kellett mászni, de mégsem volt annyira fárasztó, mint gondoltam. Beérve a településre, nagy hévvel követtük a sárga jelzést, hogy majd jön a piros kereszt, amin tovább kell mennünk.Itt jött a következő malőr.

Sárga, sárga, sárga, már rég kiértünk a faluból, futunk lefelé az aszfalton, de csak nem jön az a fránya piros kereszt, amin nekünk haladni kéne. Nézek Bálintra, szegény nem emlékezett, hogy jártak volna erre, de igazából csomószor volt,  hogy ahol jó útvonalon voltunk,ott sem emlékezett az irányra :) Szóval visszafelé futunk a falu felé, jön egy bácsi bicajjal, megkérdeztük merre van a piros kereszt. Szegény beszélni nem tudott, vagy annyira részeg volt, vagy annyira hiányoztak a fogai :) Persze teljesen rossz irányba küldött el minket. Még két autóst is megállítottunk: fogalmuk nem volt a turista útvonalakról :) Jó, gyaloglás vissza, végre találtunk egy sárga jelzést, majd továbbmenve (amikor már mondtam Bálintnak, hogy igazából az a vicces, hogy megyünk a sárgán, de fogalmunk sincs merre) megtaláltuk a piros keresztet. Azonban egyből egy kereszteződést, szóval itt is el kellett dönteni, hogy jobbra vagy balra. Szerencsére a balra jó döntésnek bizonyult, szóval végre irányban voltunk a Kékes felé. Ez a szakasz még ismerős is volt a számomra, mert egyetlen alkalommal már voltam a Mátrában, amikor Béla edzőtábort tartott, és itt szaggattam lefelé rendesen. Szóval hajrá, irány a Kékes. Itt a piroson felfelé Bálint megzuhant egy kicsit, szóval meglepő módon én mentem elől a két bottal (mint aki síel) és Bálint nagy némán 100m-re lemaradva követett. Gondoltam ha gondja van majd szól, de azért kétszer rákérdeztem, hogy minden rendben van-e. Mégiscsak most épült fel, azért aggódtam is érte, de szerencsére ilyen problémája nem volt, csak fejben zuhant meg kicsit. Mint utólag kiderült a Pisztrángos tóig minden szép és jó volt, de ott szokás szerint egy jobb/bal lehetőséget, ahol mindkét irányba el lehetett menni a piros kereszten benéztünk, és megint rossz irányba mentünk. Persze erre ott és akkor nem igazán jöttünk rá. Bár én mondtam a Bálintnak, hogy már régen fel kellett volna érnünk a Kékesre, de legalább is felfelé caplatni, mivel már 4:50 perce jöttünk, de mondta, hogy menjünk csak, majd jön balról a kék kereszt, amin fel kell mennünk. 

Futottunk is rendesen, egészen addig, amíg egy fa hordó szerű épülethez, és egy kereszteződéshez nem értünk, amikor nekem leesett, hogy ma már itt jártunk, és marhára nem kéne itt lennünk. Bálint nem jött rá egyből, de magyaráztam neki, hogy itt jöttünk le a Sombokorról a sárga négyzeten, és tértünk át a pirosra, ahol eltévedtünk Mátraháza felé Parádsasvár helyett. Sajnos persze igazam lett. Itt végiggondoltuk, hogy a sárga négyzeten, majd a sárga jelzésen fel kell másznunk a Sombokron keresztül a Kékesre (minimum fél óra alsó hangon), majd onnan le kell futni a piros jelzésen Mátrafüredre, (ami szintén legalább 1-1,5 óra ha egyből eltalálunk) és már 5:15 perce futottunk, és délután fél 3 volt, és én azt ígértem, hogy 4-5 körül legkésőbb otthon leszek. Bálint is hasonlót mondott otthon, és ugye még a hazautat nem is említettem. Szóval 35 km megtétele után, feladva a futást, megegyeztünk, hogy kimegyünk a műútra stoppolni, bár elég gyászosan, ázottan és sárosan néztünk ki, szóval túl nagy esélyt nem adtunk magunknak.De a nap folyamán először isteni szerencsénk volt, bementünk a buszmegállóba 14:42-kor, és a kiírás szerint 14:48-kor jött a busz, ami Mátrafüredre ment. Szóval szégyen, nem szégyen, de busszal mentünk vissza Mátrafüredre. Livi és Krisztián már persze ott vártak minket, mivel a cuccuk az én kocsimban volt... :( 

Ha a buszmegállótól a kocsiig futást is beleszámítom, meg az elején azt az 500-800m-t, amit nem talált jelet az órám, akkor kb 37km volt a teljes táv, de majd a garminon megnézem pontosan. 

És legközelebb olyan valakivel futom az utat, aki ismeri a terepet :) Ettől még nagyon jó volt Bálint társasága, és bármikor bevállalnék vele egy Szimplát, hiszen nagy valószínűséggel szintidőn belül beérnénk :)

A képekért köszönet Livinek és a Coffeerun-nak :) Nekem nem volt kedvem az esőben fotózni, utána meg megint nem. :) 

A heti hosszú edzésem 32 km-re lett előírva, és én már Pesten tudtam, hogy ezt bizony a Balatonon fogom megfutni, így elmentem a könyvesboltba, és beújítottam egy Balatoni felvidék túristatérképre. Erre azért is volt szükség, mert bár a tuhu.hu elég jól működik, de valahogy az útvonal tervezéssel mindig gondjaim vannak. Arról nem beszélve, hogy menet közben szeretem, ha van nálam befotózott térkép, hogyha gondom van, akkor elő tudjam venni, és le tudjam ellenőrizni, hogy merre járok.

Nagyjából sikerült előre megtervezni az útvonalat, még Laci is segített, és követve a tanácsát nem mentem el messzebbre (Tihany vagy Füred lett volna a cél), hanem itt a környéken választottunk 3 kört, amit össze lehetett kapcsolni. Elméletileg a zöld kör volt tervezve Fűzfőn, aztán át Almádiba a réten, majd ott a zöld kör a Vödörvölgybe, és a kék körön haza. Ha még kell pár kilit hozzátenni, akkor Litér felé a sárgán el lehet futni. Ez persze mind csak terv volt.

Úgy indult, hogy reggel 5:50-kor vettem észre, hogy a garmin órámat hiába tettem fel töltőre, ahelyett, hogy feltöltődött volna 100%-ra, leszívta 0%-ra a töltő. Sajnos ilyen mostanában elég gyakran előfordul, csak szoktam rá figyelni, amikor felteszem, hogy felfelé indul-e meg, avagy lefelé… Most nem volt időm csekkolni, mert csomó program volt, és csak reggel szembesültem azzal, hogy bizony óra nélkül kell elindulnom. Igy a pulzusértékek máris értelmüket vesztették, mivel a gyorsan letöltött endomondo bizony nem pulzuskontrollos edzéshez lett kitalálva… Vagy én nem jöttem rá 10perc alatt, hogy mégis azt hogyan kell…

Azért 6:10-kor sikerült elindulnom. Igaz a reggelim elég gyér volt, egy kiflit csócsáltam el nagy nehezen vajjal, de ennyi volt, ami azért lehetett volna egy kicsit jobban megtervezett. Fűzfőgyártelepnek indultam a zöld jelzésen az uszoda felé. Itt nem kellett néznem a jelzéseket, hiszen ismerem az utat. 1 km aszfalt, majd 1,5 km földút után megint aszfalt lett. A gyártelepi részen egész jól követhető volt a jelzés, de ha Apa nem szól előre, hogy a szakmunkásképző fele kell menni, akkor bizony már itt jól el lehetett volna tévedni. Kereszteztem a 72-es utat, majd be az erdőbe. Erre még nem jártam, de igazából kb 800 méter volt ez a szakasz, majd megint keresztezni kellett a 710-es elkerülőt. Itt még volt jelzés, de utána a temetőnél teljesen elveszett. Elfutottam rossz irányba, majd vissza, és a temető sarkán ott volt a jelzés, de a temető melletti út nyakik érő csalános volt, ahonnan 300m után visszamenekültem az aszfaltútra. Ott megint meglett a zöld, de ott meg volt egy telek, ahol egy kutya átugrott a kerítésen (jelzem 2 m magas volt a kerítés, csak tök dzsuvás volt az udvar, és a törmeléken átugrott a kutya a kerítés felett) szerencsére ott volt a gazdi, és kiabált, hogy menjek nyugodtan, a kutyát meg visszahívta. Szerencsére szót fogadott… Már meg sem lepődöm ez a szokásos kutyás afférom. Nem is én lennék... Itt megint sikerült kb 500 m-t a zöldön megtenni, majd megint eltűnt a jelzés. Igy a Máma tetőre kútfőből futottam fel, és aszfalton végig.

Aki ismeri ezt a  részt, tudja, hogy bár be van építve házakkal, gyönyörű kilátás nyílik a Fűzfői öbölre, és jó időben iszonyat messze ellátni. Most azért párás volt, de így is sikerült pár jó képet készítenem. Mindig is irigyeltem azokat, akik itt laknak.

Itt fent a hegyen kb megint 2 percre találtam meg a zöldet, de helyismeret alapján gondoltam majdcsak vissza találok a Máma templomromhoz és templomhoz. Szerencsére így is lett. Sajnos a nap nem jó irányból sütött, de azért így is készítettem két fotót.

Innen a bicikliúton (megint aszfalton) futottam vissza Tobrukba. Ez kb 10 km-nél volt, és innen még 22 km volt hátra, de reméltem, hogy már kevésbé lesz kalandos. A réten át futotam át Almádiba a zöldön. A patakparthoz érve - bár nem voltam benne biztos, hogy iható - de ittam a patak vizéből, mivel annyira jó hűvös és hívogató volt, gondoltam ez mindent megér... Itt továbbfutva a Malomvölgy után megint eltűnt a zöld, és megint nyakig érő csalánban kevertem. Már éppen azon gondolkodtam, hogy feladom, és bár nagyon rossz volt az út idáig, de visszafordulok, amikor észrevettem, hogy egy hajtűkanyarral, de visszafelé folytatódik a túristaút. Gondoltam adok még egy esélyt neki. Nyereményként találtam egy sziklás részt, ahonnan iszonyat szép kilátás nyílt a környékre. Csak ámultam és bámultam :) 

Innen eseménytelenül futottam tovább a zöld jelzésen a Vödörvölgybe. Egy teremtett lélekkel nem találkoztam. Már éppen aggódtam, hogy ki fog fogyni az innivalóm, és nem tudok senkitől sem kérni, amikor szerencsére beértem a lakott területre, és egy pálinkafőző mellett elfutva elértem egy temetőig, ahol sikerült újratöltenem a zsákomat ivóvízzel. Innen egy darabon megint aszfalton futottam, le a Kisberényi úton. Itt már nagyon éreztem, hogy hazafelé tartok, pedig még 10 km hátravolt, de mivel a kéken elég gyakran futok, nem okozott problémát. Igy sokat ittam, még a Malomvölgyi pataknál a sapkámat is fullra bevizeztem, mert már azért lehetett érezni, hogy melegszik az idő. A kéken egy lovarda mellett is el kell futni, és éppen volt kint a karámban egy kiscsikó. Irtó cuki volt, ahogy dobálta a lábait. Megmásztam a szokásos emelkedőt a Megyehegyen, majd összeszedtem az összes szokásos pókhálót is a kéken, mielőtt hazaértem. Itt persze a szomszéd jót szórakozott rajtam, hogy Anyuék háza körüli utcákban futkosok, de hát ilyen az, amikor még 600 m hiányzik a 32 km-hez :) Csak enyhén néztek hülyének :) Kellemesen elfáradtam, mire hazaértem. Belevetettem magam a hideg medencébe, és nyújtottam, jó futás lett végül, bár persze többször sétáltam, mint kellett volna... Azért a meleget éreztem rendesen. 

Pihenő hetem van, így Gabi nem írt fel igazán hosszú távot, és egyébként is most állítjuk át, hogy a hétvégi hosszú futásaim ne hétvégére essenek, ezért kissé kevert hetem van. De a lényeg, hogy pénteken reggel sikerült felkelnem nagyjából időben és 7-kor el is indultam. 

Az útvonalat most nem igazán terveztem meg nagyon, gondoltam majd a szokásos Malomvölgyi körön elindulok, aztán ha elérek 8km-hez, akkor majd visszafordulok, és az úgyis lejt, pikk-pakk meglesz az a fránya 16 km. 

A szokásos rét/szántó felé vettem az irányt, és bár Gabi 150-ig engedett pulzusilag, már itt észrevettem, hogy azt bizony nagyon nehéz lesz tartanom. Kivételesen a réten nem volt egy kutyasétáltató sem a korai időpont ellenére. Ez valószínűleg azért volt, mert péntek lévén vagy korábban voltak, vagy még korán volt nekik. Ellenben egy egerész öjv bőszen rótta a köreit, gondolom egérre, vagy pocokra vadászott. Hamar átértem Berénybe, és ott a templomnál ráfordultam a zöldre, amit Laci nem olyan régen mutatott nekem. Ez a házak között kanyarog fel az Ady Endre utcára, majd a Malomvölgy felé vezető útra már a kékkel együtt fordul. A Malomvölgyi úton kivételesen senkivel nem találkoztam, még a kukásautó sem járt erre. Ellenben a patak miatt annyira kellemes hűvös volt a levegő, hogy legszívesebben itt maradtam volna, és ezen az úton fel-le futkosva tettem volna meg a maradék kilométereket. Azonban ismerem magam, a második kör végén már tuti eluntam volna, és akkor meg teljesen felesleges csak hergelni magamat :) Attól csak a pulzusom megy fel. 

Ennek a szakasznak az az érdekessége, hogy folyamatosan emelkedik. Sunyin, laposan, de azért folyamatosan emelkedik. 

Amit ha máshol nem, a pulzusomon érzek is mindig rendesen. A Malomvölgyben, már tisztességesen kellett figyelnem, de így is 158-ig felment a pulzusom az előírt 150 helyett. A völgyben szokás szerint sátoroztak, így legalább nem voltam annyira egyedül. Itt válik el a zöld és a kék jelzés egymástól, és én a kéken indultam tovább. Még vizes volt a növényzet az éjszakai páralecsapódástól, és csak úgy dongtak a szúnyogok körülöttem, de szerencsére most egy sem csípett meg. 

Szerencsésen eljutottam a Megyehegyi átjáróig, itt azonban sajnálkozva vettem észre, hogy még csak 6 km-nél járok, és bizony meg kell másznom az emelkedőt a kéknek az elején. Itt döntöttem el, hogyha én lefutok, majd felfutok a kéken, én bizony vissza nem fordulok 8 km-nél, majd megoldom valahogy a végét. 

A kéken szokás szerint az összes lehetséges pókhálót összeszedtem, pedig még egy gallyat is szedtem, és azt lengettem magam előtt fel és le. Biztosan viccesen néztem ki, de szerencsére nem jött arra senki. Ki is értem sikeresen a földutas dózerutas részre. 

Egyébként imádom ezt a részt, bár persze itt is tűz a nap ezerrel, de még soha, egyetlen emberrel nem találkoztam még, csak a nyomaikkal. Itt a sárgán továbbfutva végül a gázvezeték jelzés utáni jelöletlenen futottam vissza Fűzfőre, de mivel ott még csak 11 km-nél jártam, ezért kivételesen a Maros utcán felfutottam, majd a Bartók Béla úton indultam át Berénybe. Itt van a kedvenc telkem, és a kedvenc kilátásom a Balatonra. Persze nem bírtam megállni, kellett készítenem egy képet. Lassan majd összerakok egy sorozatot a különböző évszakokban innen készült képekről. 

Ahogy átértem Berénybe, a temető mellett futottam le, majd a szántóföldön/réten keresztül jutottam haza, és majdnem a ház előtt lett vége a 16 km-nek. 

Kellemesen elfáradtam :) 

A heti edzéstervem 34 km hosszú futást tartalmazott. Eredetileg szombatra. De mivel szombaton egy esküvői after partyra vagyunk hivatalosak, ezért hosszas töprengés után rájöttem, hogy a 4-4,5 órás futás nem fog beleférni a szombati napomba. Vasárnap meg lehet későn kelünk (vagyis kelnénk) így akkor megint nem akartam a család életét fenekestül felforgatni egy hosszú futással. Erik még nagyon igényli a törődést, nem lehet csak úgy szervezés nélkül itt hagyni sem Apára, sem a Nagyszülőkre. 

Szerencsére Anyósom rugalmas volt, és vállalta, hogy pénteken reggel át tud jönni, és vigyáz a kicsire. Így szombaton  a korábban neten kért segítséget figyelembe véve kiválasztottam az útirányt. Az egyik lány ajánlotta, hogy a következő legyen: sárgán át Virágosnyereg-Határnyereg-Hűvösvölgy-Hárs hegy-Szépjuhászné, majd innen piros jelzésen Fekete Fej-Nagykovácsi és onnan a zöldön haza a Solymár-Virágosnyereg útvonalon. Ez tippre kb 32 km volt, ami azért volt vonzó, mert a Szépjuhásznéig ismertem az utat, és onnan meg csak a piros-zöldet kellett követni. Gondoltam erre még fáradtan is képes leszek...

Itthonról elindulni már maga vicces volt. Az ember mire beöltözik futónak, addigra a legtöbben fel is adnák a dolgot. Fehérnemű, pulzuspánt, rövidgatya, kompressziós szár (szigorúan rózsaszín!), póló, futózsák tele minden földi jóval (naná, hogy zselék, és az elmaradhatatlan kókuszrúd), sapka, csuklószorító vizesen, és az új ipodom tele jó zenékkel. (Jelzem ez utóbbi teljesen felesleges volt, mert ahogy beértem az erdőbe, már ki is kapcsoltam, mert inkább érdekelt az erdő hangja, mint a legújabb slágerek...) A futás eleje nagyon jól ment, attól függetlenül, hogy az elmúlt napok edzései és a tegnapi 10 kiliben lévő 5x3perces etapok miatt egy kicsit fáradt voltam, amit a pulzuson induláskor éreztem is. A Virágosnyeregig felfelé a túristajelzésen kb. 1 métert sem tudtam futni, mert felment a pulzusom, így gyaloglás volt, de érzésre jó volt. A jobb hátsó nagy combizmom fájdogált, de próbáltam nem foglalkozni vele. (Na és ugye egy folyékony magnézium meg is oldotta a problémát.) Így vígan futogattam a sárga jelzésen a Határnyereghez, majd tovább a Balboa útvonalán át Hűvösvölgybe. Itt nagyon sokszor eszembe jutott Béla, akinek nagyon sokat köszönhetek, 4 Balboát csináltunk együtt végig, és az elmúlt napokban hunyt el. Enjoy Béla, bárhol is vagy! Futás tovább a Szépjuhásznéhoz. A Kaán Károly kilátónál szokás szerint csináltam képet a panorámáról is, majd egy zselé majszolása közben indultam tovább.

A Szépjuhászné állomásnál még a vasúti átjáró előtt átmentem a piros jelzésre, és egy kicsit visszafelé indultam, mert ez a jelzés eleinte a zöld körre együtt halad. Majd a piros elment olyan irányba, amerre még nem voltam soha. Átkeltünk a Szépjuhászné útján, majd bekanyarodtam az erdőbe. A Fekete fej és innen a piros nekem teljesen ismeretlen terep volt. A Fekete fej tetejét egy vas oszlop jelez, és innen is nagyszerű kilátás nyílik, ám sajnos a növényzet lassan benövi.

Ezután lefelé kellett futni a Petneházy lovasklub felé. Ott sem voltam még. Itt persze a karámokban gyönyörű pacik legeltek, de sok időm nézelődni nem nagyon volt, hiszen nem emiatt jöttem. Itt elért az egyetlen mélypontom a futás során, mivel bár nem volt emelkedő, kimondottan alkudoznom kellett magammal fejben, hogy fussak már, induljak neki, ne legyek már ennyire puhány, mert hogy lesz így dupla élmény… (sehogy…)  Ellenben innen gyönyörű panoráma nyílt a környező hegyekre. Teljesen lenyűgözött. 

Itt próbáltam feldobni magam egy kókuszrúddal, de ez sem sokat javított a hangulatomon. A végén az vitt tovább, hogy eszembe jutott, Erik vár otthon Mamával, és hogy minél tovább "nem futok", annál később érek haza a tervezett 4 órához képest. Na, ez használt. Összeszedtem magam, és már futásnak nevezhető tempót is sikerült produkálnom. Aztán nem tudom mi történt, (valószínűleg lejtő) mert megtáltosodtam, és utána már nem volt mélypontom. Beértem Nagykovácsiba. Na, ebben a pillanatban jöttem rá a Cica panziónál, hogy én bizony erre jártam már Mariannával, a Budai trail keretében, csak pont ellentétes irányban, és itt nyihogtunk, hogy a világ végén egy emelkedő tetején ugyan ezer kutya közé ki az, aki cicapanziót tervez :)  Itt gyorsan levágtáztam, mert ugye tudtam merre kell menni, majd bementem a CBA-ba venni egy kólát és egy vizet. Úgy látszik itt láttak már terepfutót (vagy elviselhetetlen volt az illatom) mert mindenki előreengedett a pénztárnál, és oltári kedves volt velem. Sajnos a nagy vásárlás közepette elvesztette az órám a jelet, és nem vettem észre, csak már a Zsíros hegy tetején.

Nagykovácsi tetején megint kutyás afférom volt, megtámadott egy labrador (pedig esküszöm nem csináltam semmit) csak épp acsarkodós kedvében volt. Kint állt az út közepén, mert ugye miért zárnák be a gazdik az ugatós, harapós kutyákat?? A szerencsém az volt, hogy jött egy traktoros srác, és közénk állt a traktorral, majd amikor a kutya nem akart meghátrálni, akkor meglengette párszor a traktor markolóját, és elkergette a kutyát. Nagyon hálás voltam neki, ezúton is köszönöm. Azt hiszem itt az ideje beszerezni egy kutyariasztót.

A túristajelzések egyébként nagyon korrektek itt Nagykovácsiban. A zöld jelzésen ki volt írva, hogy 11 km a Virágosnyereg, szóval tudtam, hogy a vége már innen karnyújtásnyira van, emberi számítás szerint kb 1,5 óra. Ha jól emlékszem gyalogos tempóra 3 óra 20 percet írtak. A zöldön egyébként Nagykovácsiból pillanatok alatt át lehet érni Solymárra, meg is is lepődtem rajta. A gond csak ott volt, hogy Solymár túlvégén landol az ember :) Szóval át kellett futni aszfalton a településen. Ez persze tök jó tempóval ment (aszfalt, lefele) még a jelzéseket sem kellett keresni, mert egész észrevehető helyre voltak felfestve, és a várig minden oké is volt, azonban ott persze eltűnt a zöld jelzés, és keresgettem egy ideig. Amikor már úgy éreztem, hogy nagyon nincs meg, és valami nagyon új úton és helyen járok, akkor elővettem a telefonomat, és a gps-t is bekapcsoltam, és kiderült, hogy 2 méterre vagyok az úttól, amin lennem kéne. 

Utána a zöldön egész jó tempót sikerült mennem végig, bár hullámzott rendesen. Kitaláltam, hogy a zöld végén nem megyek fel a Virágos nyeregre, hogy onnan aztán le kelljen futni, hanem gondoltam ott átvágok a Menedékház utcába, mivel a térkép szerint a zöld ott kanyarodik jobbra, ahol a Menedékház utca kezdődik. Na, ez nem jött össze, mivel ott éppenséggel nyaralók voltak, így kis lefelé és balra futás után sikeresen az Őzsuta utcában landoltam. Ami nem is lett volna gond, mert kb ugyanoda visz, de persze a hülye utca közepén, pont ott, ahol vissza akartam menni a Menedékház utcába már miért ne egy hülye kutya állt volna velem szembe terpesztett lábakkal. Én miért vagyok ilyen szerencsétlen? Esküszöm kutyabarát vagyok. Nálam kutya-barátabb kutyabarátot keveset találni. De hogy mindig kifogom a kóbor vagy kósza ebeket??!! Szóval az első lehetséges alkalmon elmentem jobbra fel, ami azt jelentette, hogy ez nem volt utca, csak valami csapás, és nyaralók jobbra és balra is, így össze-vissza karcolt a szederbokor, ami ott végig húzódott és az emelkedő végén még egy üres telken is át kellett vágnom. Átsuhant az agyamon, hogy remélem ezt a telket is egy kutya őrzi :D De nem volt ilyen pechem.

A Menedékház utca egyébként nagy kedvencem, iszonyat szép kilátás nyílik a városra, ellenben sajnos nincs csatornázva, és a világ végén helyezkedik el. Ellenben egy nagyon meredek utca egyébként, kevés helyi lakossal. Ott már csak le kellett futni, és már az Erdőalja út végén is voltam, ahonnan a lakásunk már csak 1,5 km. Szóval ott már nagyon jól voltam. A teljes idő 4:10 perc körül volt, de ha a moving pace-t nézem, akkor az előre eltervezett 4 óra alatt végeztem. Ezután már csak hab volt a tortán, hogy Erik aludt, amikor hazaértem, és nyugodtan le tudtam fürdeni és hajat mosni. Akinek nincs gyereke, nem is tudja, hogy ez mennyire jó dolog :D

Jesszus. Azt sem tudom, hol kezdjem. Alig aludtam az éjjel. Erik szokás szerint eljátszott az "óránként szopizunk és nem alszunk" játékot, így igazából már akár reggel 5-kor is kelhettem volna, de gondoltam próbálok pihenni, amíg lehet. 6-kor már nem bírt magával, így lementünk Nagyiékhoz, akik éppen ébredeztek. De így legalább nyugodtan el tudtam készülni, bár majdnem elfelejtettem vizet tölteni a zsákomba, de végül 6.30-kor indultam Fűzfőről. Az út szuper volt, igazán élveztem a kanyargós bakonyi útvonalat Eplényen és Zircen át. Ezzel az autóval egy álom ilyen helyen vezetni. Egy óra alatt értem Bakonyszentlászlóra. Alig voltunk páran a rajtban, és mint kiderült eddig csak 11 emberke indult el előttem a 25 km-es távon. Az edzéstervembe Gabi 30km-t írt szombatra, és először a 35 km-es távra akartam nevezni, de végül azért döntöttem a 25-ös mellett, mert gondoltam hátha elkeverek (ahogy szoktam) és akkor a 35-ből 40 lesz, ami már jóval több, mint amit 30 fok felett futni szeretnék. És ugye annyira azért nem akarok 40-et futni :)

Ahogy elindultam, az első 3 km olyan volt, mintha a tengerparton futnék. Bokáig süppedős homok volt a terep. Apukám utólag mondta, hogy ez nagyon jellemző a Bakonyra, de én most találkoztam vele itt először, így meg is lepett a dolog. Szalagozáson indultunk, és meglepően hamar érkeztünk el az első ellenőrző ponthoz, a Fenyőfői műúthoz. Itt semmit nem vettem magamhoz, csak kaptam matricát, és már mentem is tovább. Idáig kb 7 emberkét előztem meg. Irány Pápalátó kő. Itt volt egy emelkedő, de nem a zöld háromszög, hanem a zöld sáv. Ez merő szívás volt rövidnadrágban, mert jobbról-balról hónaljig érő csalán volt, és nedves volt az alja, tele volt bogarakkal, és én rettenetesen útálom, amikor a fülem mellett donganak. Persze nem voltam bekenve szúnyog és kullancs riasztóval, mert az ugye luxus lenne :DA zöld jelzésen felérve persze kiderült, hogy a másik oldalról kell felmenni a zöld háromszögre, és itt gyönyörű kilátás fogadott. Kiderült, hogy azért ez a neve, mert szép időben Pápáig is ellátni. Itt csak ep volt, de emberke egy szál sem, magadnak kellett ragasztani a matricát.

Innen lefelé kellett futni tovább a zöldön egészen Alízháza vadászházig. Egy szakaszon szalagozás volt, ahol egy hatalmas víz által mosott szakaszon kellett átbukdácsolni. Azért mondom, hogy bukdácsolni, mert estem megint egy hatalmasat. És még csak nem is futottam. Mint a zsák. Az utolsó pillanatban sikerült letenni a két tenyerem, így nem pofára estem. (Jelzem, azóta belilult a lábfejem, amivel belerúgtam valamibe, és azért estem el, belilult a két tenyerem, mert akkora sebességgel estem el, és persze megint a bal térdemre estem, így megint szereztem rá sebet, ami vérzett és sáros is lett… ) Na mindegy, kedv töretlen, irány Alízháza. Ott a szalagozás egyszer csak eltűnt. Szerencsére nem kevertem el sokat, visszafordultam, és kiderült, hogy ott is a csalánoson kell átvágni, ott vezet le egy vízmosásos növénnyel benőtt csalános részen az útvonal.Hát itt is csak gyalogolni lehetett, mert jó egy méter mély eső által vájt lyukak voltak. Végre kiértem a kavicsos útra, a sárga jelzésre.

Itt kb 1 km-t kellett menni, majd be a Hódosi ér gázlóhoz. Eleinte még tökre örültem, hogy itt vizes a fű, és jobbra-balra 2 m magas nádas van. Aztán ez a szakasz lett a túra legrosszabb része, mert annyi, de annyi bögöly támadott meg, hogy el sem hiszem. Rohantam, mint a hülye, és csapkodtam magam közben az itinerrel, mert amint lassítottam, egyből csipkedtek ezek a dögök. Másnap itthon vettem észre, hogy nagyon szét lettem csipkedve, van vagy 8 csípésem, és iszonyatosan viszketnek. Fura, hogy nem aznap érzed.

Végre megláttam a magaslest, és innen a sárga háromszög volt a cél. Persze nem volt olyan egyszerű megtalálni, de hirtelen észrevettem, hogy jéé, én erre már jártam. Az egyik TT-n tavaly előtt ami 30 km volt, én eltévedtem, és 40 km lett. És pont erre a szakaszra tévedtem. (én pedig olyan vagyok, hogyha egyszer járok valahol, akár erdőben is, az megmarad a fejemben, és eltalálok térkép nélkül is) Így innen könnyen megtaláltam a Porvacseszneki vasútállomást. Itt arany áron vettem 3 dl kólát (300 Ft 3 dl) de legalább jég is volt benne, és nagyon jól esett.

Innen ismertem az utat Vinyéig, hiszen ezt a szakaszt a Cuha völgyében már többször sétáltam, futottam. A víz most tök alacsony volt, így az átkelésekkel sem volt semmi probléma. A 4. ellenőrző pontnál nem volt ott még az emberke, éppen szembe találkoztam vele :) Kicsit dohogott, hogy a „hülye futók” mindig előbb jönnek, mint ahogy a pont nyit :D. Vinye után kicsit nehezen találtam meg a piros sáv jelzést, de igazából azért, mert lement a patakvölgybe. Itt „jött szembe” a Kőpince forrás, aminek iszonyat jó hideg volt a vize, így a zsákomban lévőt is kicseréltem rá. Jól hűtötte a hátam. Ami nem is volt baj, mert jött a Zsidórét ami egy nagy nyitott rész volt, árnyék nélkül, és már igencsak 30 fok felett voltunk.

Az Ördög rétre az Alsó cuha völgyén kellett átkelni. Ez így, hogy nem volt víz a Cuha völgyében, hatalmas sziklákkal volt tele, és egy jó kis sziklamászás, fel és le volt az útvonal. Az ellenőrző ponton mondta a bácsi, hogy az elmúlt 5 évben mindig tele volt a folyó, és ezt a szakaszt ki kellett hagyni.

Innen már csak a piros kereszten, majd a sárga kereszten be kellett futni a célba, ami 3,5 km-re volt.

3:31 perc alatt értem be, 25,5 km után. De ugye mivel 30 km volt előírva, még elmentem futkosni a faluba, hogy meglegyen az előírt. Hát mit ne mondjak, nem hiányzott az aszfalt a végén, de ami elő van írva, az elő van írva.

Utána egy szelet zsíroskenyér és egy nagy pohár bodzaszörp volt a jutalmam. :D És vezethettem haza Fűzfőre.És most nyalogatom a sebeimet… (nem vészes, csak jól hangzik :D)